Tóparton húzódó sárga,
itt keskeny,
ott szélesedő sár
előtt, úttalan utak kezdete
őrzi a mögötte pipiskedő
hegyekbe kövült Szépség álmát, aki
kőágyra fektetve alussza hétalvók álmát...

Gonoszság a földön, mint két sáros cápa,
őrzi a fölfelé vezető utat,
szomjúság nem gyötri őket, úszni elfelejtettek,
embervérre áhítoznak, ezért sóvárognak türelmesen.

Ébresztőt fújni, Szépséget álmától megszabadítani
bármi áron, de meg kell tenni.

Égig érő csúcsok, miért nem elég a két cápa,
hisz tátott szájjal, sártól lucskosan
vár a hegy-lábnál szomjasan.

Mit akarsz itt Hadész a fellegek mögé bújva?
Hatalmadhoz kell még Árgus száz szeme?
Őrzitek az emberektől a Szépséges szeretetet,
mindketten elpusztítanátok azt,
aki elvinni, szeretné Szépséggel a hegyet.

Én vagyok, aki mindennek ellenáll,
Hadész haragja, Árgus tekintete száz lángot lövell,
a hegy szájából láva forrón sistereg.
A felhők mögül boldog kacagás, vigyorgás,
térdig égetné élet-fám.

Fekete fellegek, fonjátok körbe Hadészt,
Árgus szemeire ködfátyol telepedjék,
kövüljön meg a láva,
cápák alfa hímmel vezető farkasok martalékai legyenek,
dobhártyát szakító csend most félelmetes, de
tudom, érzem, megéri, az élet gyökereit megvédeni,
koronája hadd szórja virágát,
hiába erőlködik a múlt és a jelen,
a hegy csábította lelkem, amit a Szépséggel
gyöngéden tenyeremben magammal viszek,
mert szívemben virágzik a Szeretet.