Millió hullám táncol a tengerben,
mint az élet a lét mederben,
néha partra vetnek ázott, úszó hínárt,
de a szárazföld csak röviden kínált,
most sótól szikes, silány.
A visszavonuló víz játszva, könnyedén felkapta,
majd eltűnik örökre, beúszik a sok fehérlő habba.

A szivárvány íve sem tiéd,
de ragyog s csodálod színét,
nézed ,míg kapuja lesz a fáradt Napnak,
mely pehely felhők közt izzik s hallgat,
majd ringatózik vöröslő ágyban ,
megfürdik az eltelt mában.
Sötét leplet húz magára, pihenni tér
s az éjszakában már nem tiéd.

Az öröm s magasztalt pillanat sem tiéd,
lángokban jár tomboló táncot a vágy, majd ellobban, kiég.
Találkozol boldogsággal,
visszatartanád ésszel s konoksággal,
megküzdesz önmagaddal is, hogy hosszan éld át,
mégis visszatekintesz , nézed mint vesztett példát.
Keresed, kérdezed miért
s mire választ nyernél, már nem tiéd.

Az élet is , ha hintázol ugyan benne
és nevetésed száll, vígan messze,
vagy sírsz , mert rád tör keserved ,
egyik napod szomorún, bágyadtan ernyed,
másikban tündökölsz, ragyogsz és virulsz,
majd egy nap örökre elcsitulsz .
Mire mindent megértenél , hogy az élet miért,
akkor kidőlsz a ringó ágyból, mert az sem tiéd.