Már a rügyek szirmot bontó csodává nőttek
s újra vissza jöttek
az elszállt, vándor, tarka madárkák,
a rovarokat vadásszák.
Élvezik a meleget,
járják a felleget.
Ide száll a fecske messze délre,
épül piciny sár toll fészke,
és mit ott hagyott házat s hazát,
most kecses libbenése emlék mázat ad át.

Elmerengve nézem
a ragyogó fényben.

Néha sóhajok szállnak,
a húszon évek fájnak,
az elhagyott gyermek,
a válást hozó percek,
az emberi méltóság megtört lidérce.
A bosszú halmozott mértje,
mit nem tett csillogóbbá a szikrázó fény.
Bennem él, mint megtörtént, keserű tény.
Ott maradt a fiatalság, a lendület, minden
s elhoztam megsebzett szomorú szívem.

Hidat rajzolnak álmaim a végtelen vízre,
rátalálni az elvesztett kincsre.

Tova rohant évek s mi hátra van, tán csak röpke,
s köt a sorsom e távoli földre.
Ide száll a fecske messze délre,
épül piciny sár toll fészke,
mit itt hagy majd a múló nyárral
s kecses libbenése haza szárnyal.
Sokáig nézem, míg az est szürkülő, majd sötét fátyla
ráül lelkemre s a szunnyadó mára.
Minden alváshoz tér rendben,
csak a szél sír velem csendben.

A holnap ragyog majd szikrázó hajnali fényben
s álom kép úszik , apró felhőként, a kéklő égben.