Mikor az élet, mérgező levegővétel,
S a perc, csak vánszorgó kín,
Felemészt a bűntelen kétely,
Soraim végén, vért hint minden rím!

Mikor a jelen sem kecsegtet,
S gonosz lelkek gyűlölete kísért,
Érzem rossz akaratát, üvegszilánk szeleknek,
Soraim végén hordom, lelkem összetört hitét.

Mikor talpnyalók korbácsütéseit állom,
Kérdőn néz reám az Úr odafentről!
Azért született az ember, hogy hibázzon?!
S soraim végeit hordja el, magasztos szellő.

Mikor szerelemtől égek folyton folyvást,
S szívem bűnösként szereti a nőt!
Kitől megkap minden viszonzást,
Soraim végén, szerelmesen kérdem a jövőt!

Mikor Januári felhők, emlékeztetnek a napra,
Mit elfeledni sajnos, soha sem tudnék,
Mosolygón kérdi Jó Anyám, mikor állok talpra?
Mielőtt örökre soraim végére futnék!