Lábam alatt összekúszott fűszálak
ölelkeznek, hallom suttogó hangjuk.
Lágy szellő libben hegyről-hegyre,s
ráfonódik az izzadt testemre.
Lelkembe szívom a tücsök zenéjét,
majd kifújom, madarak hangján tovaszáll.
Érzem a napfény ölelő karját.
Szorosan ölelkezik keblemmel,
nem kapok levegőt, égeti bőrömet.
Tömören rakom a szénát boglyába.
Erős karom, mint a szikra, úgy pattog.
Sziklás anyaföldön megművelni
őseink ránk hagyott földjeit, nem vétek!
Mert minden apró porszem, érték...
ahogy érték, a virág bódító illata,
mely betölti a mezőn dolgozó emberek
szívének bús mezejét,megfáradt lelkét,
izzadt arcán lecsordult verejtékét.
Sietve-sietek, közeleg a vihar.
Zúgnak feketében öltözött felhők,
haragúk rácsapódik a mező arcára.
Szívem hevesen kalimpál,
szinte kiugrik a mellkasom falán.
Még mindig forrón ölel a napfény.
Rám tapad, akaratomnak erőt ad.
Sziklás hegyen-völgyön törtetek,
majd kúszom már vízben áradt mezőt,
mennydörgés lüktet fejem fölött.
Vizes ruhám tapad szennyes lelkemre.
Érzem megtisztítja minden esőcsepp
a bőröm ráncait, sejtjeim gyökerét,
lelkem foszlányos falának redőnyeit.
Megtisztult lelkem így nyugovóra tér.