Mára már tudom, mikor veszítettem el
az ifjúságomat: amikor is
cinikussá váltam, leszögezve,
azért nem a közöny, az indolensi

magatartás tartozott fő erényemhez
(nem vetettem meg az élet örömeit,
szépségeit sem), ám szemérmetlen*
attitűddel felvértezve - elődeim

útjait bejárva (!)- léptem át a felnőtt
kor küszöbét, jóllehet kínosan
lassan ismertem fel, a cinizmus
nem realista és nem bátor (titokban

már bántam tetteim): hanem délibábos,
bizonyos szempontból gyáva, akár
mondhatnám férfiatlan, merthogy a
próbálkozástól is távol tartja magát...


( * itt: kihívóan szemtelen)