Karod a karomba arcunkon mosollyal
megvívunk utunkba akadó gonosszal
nézz reám mindaddig, míg látod napomat
örökké harsogjuk a közös dalokat.

Szemed a szemembe fonódva lásson majd
fátyolként borul ránk egy selymes, bársony-hang
azt súgja, susogja minékünk kedvesen
jöjjetek, éljetek boldogan kettesben.

Tested a testemmel alkosson egységet
nem számít az sem, ha tűz lángja eléget
hamuból születik megérett szerelmünk
hogy példaként álljon: ekként kell szeretnünk.

Füled a fülemnek mondja el bánatát
amiért hasztalan -évekig- vágyad várt
azt is, hogy elhittük: az együtt nem lehet
köveket dobáltak miránk az emberek.

Szíved a szívemhez lakatolta magát
dobogják közösen vérünknek a szavát
ütemesen siklik ereinkben tova...
többé sosem akad bele egy-egy sóhaj.

Lelked a lelkemhez szövődött mostanra
álmom nem nyúlhatott volna már hosszabbra
te lettél az, aki beteljesítetted
összes feléd hajló ábrándos hitemet.

Messziről jöttél meg, ledűtve gátokat
és míg lábaddal tiportál határokat,
visszatért a lét s virágot hajtott az ég
melynek mezején százszor kékebb folt a kék.