Lábad nyomát belepi már a hó,
kíméletlen e fehér takaró.
Minden emléket magaddal vittél,
végül te is szó nélkül elmentél.

Néztem ahogyan lépkedsz a havon,
sietve távoztál, ez fájt nagyon.
Egy röpke csók...majd tova tűntél,
utoljára rám sem tekintettél.

Szerelmünk rövid volt és mámoros,
de válásunk, csak nekem bánatos.
Neked nem jelentett ez semmit sem,
csak én voltam ki mindent elhittem.

Nem tudtam, hogy hamis ölelésed,
azt hittem, ezek valós érzések.
Későn vettem észre, hogy becsaptál,
szavaiddal mindvégig hazudtál.

Mit lehet tenni, ilyen az élet,
a szerető szívek csak remélnek.
Menj el máris, és sietve felejts el,
lesz majd más, ki szeret becsülettel.

Lábad nyomát lassan belepi a hó,
\'tüntesd el gyorsan, fehér takaró,
ne maradjon még nyoma se annak,
hogy valaha ily rútul becsaptak!\'