Jóapám gyakran emlegette

bátyámnak és nekem, hogy olyan

hivatást válasszunk, amelyet

szeretünk, merthogy akkor soha



nem kell robotolnunk... Apuka

esztergályos - segédként tett - vett

az Óbudai Hajógyárban,

majd katonatiszti vizsgát tett



s élete végéig szolgálta

a sereget, sorsával többé -

kevésbé megelégedve, a

kétkezi munkát csakis önként



vállalva űzte. Mi követtük

őt, jóllehet bratyóm lelkesen,

én beletörődve, könnyelmű

lépésemet később hevesen,



mindent elsöprően kezeltem,

s hivatásos újságíróként

kerestem kenyerem. (Megjegyzem

csendben, apám tudósítóként



szerzett babérokat magának).

Büszke volt ránk, bátyám ezredes

rendfokozatig vitte, hála

Isten, én is megleltem helyem,



magam választotta pályámon.

Emlékképem édesapámról

olyan, mint a kihunyt csillagok

fénye, egyéni hatásáról



vallhatom, a halála után

is érvényesül. Mindig szapulta

a resteket, mutatva irányt:

a tudás a holnap kapuja.