az utcán sétálva nézegettem.
a késő őszi délután langyosan
kezdett lazitani.
mignem egy gondolat hasitott belém
''lehet, hogy mindjárt meghalok''

a lépéseim egyre gyorsultak
az embereket alig tudtam kikerülni
még élt bennem a táj szépsége
még az előző pillanat hódolt
de a gondolat ujra megszólalt
''lehet, hogy mindjárt meghalok''

már alig kaptam levegőt
biztos voltam a halálban
leültem egy koszos kapualjba
elhatároztam, hogy megadom magam
''rendben meghalok, gyerünk''

vártam a halált
egyre lestem magamon a jeleket
figyeltem a testem szüntelen
órák teltek el igy
furcsáltam, hogy élek
akkor még nem tudtam:
egyszer eljő az idő
amikor a pánik lesz majd
az egyetlen barátom az éjben.