Néma csendélet hever az öreg tölgyfa asztalon,
mély bor, zöldes üvegén átjátszik a fény,
hol van egy lélek, elment az élet,
csend honol az ablak korhadt peremén.

Nem szól az alma, nem panaszkodik a fal,
hogy a tapéta, mit a macska összekapar,
leválik róla, mint növő fáról a kéreg,
nem mozdul a levegő, megállt, dél lett.

Odakint hűvösen zergeti a szél a leveleket,
öreg zöldből barnává váló színseregletet,
Meghajolnak a fák, aggastyánok az idő előtt,
Messze, viszik a vadat, mit a vadász lelőtt.

Benn a szobában se hideg, se meleg,
a hőmérséklet is megfagyott,
konzerválta a ház az ős szagot,
Senki, semmi, csak a poháron a torz én vagyok.

Mozdulatlan midnen, lélegzet sincsen,
Fotómasina nem csinál örökebb pillanatot,
Nyelni nem mertem, mert kissé féltem,
a magány mennyire elhagyatott.