Amikor Misu bácsi meghalt, a temetésen nem sírtam,
Csak szomorú voltam.
Édesapám mellettem állt és reszketett,
Bátyja halála miatt szenvedett.
Másnap, láttam tündökölni a kék eget,
Melyet sok apró fénysugár díszített.
Láttam fényárban úszó, didergő házakat,
Sietősen suhanó női lábakat.
Villamost; a Körtéri forgalomba csilingelt,
Buszt; mely robogva megállóba érkezett.
Láttam galambot, - égbe szállt!
Láttam röpülni sok madárt!
Tél volt. Néztem a havat, - a latyakos utakat!
Az egyik latyakban, - hullámzó arcomat!
A hideg szél kézfejem járta át,
Boldogan integettek felém, a kopasz fák!
Nevettem mindenen ami élt,
Az ÉLET a szívembe teret kért!
\'Misu bácsi neked csak ennyit ért!\'
Hallottam amint unokabátyám felesége megítélt.
Nem vette észre, hogy habzsolok,
Hogy az ÉLET értelmébe harapok!
Fölértékelődött sorsom, életem,
S nem baj, ha nem lesz rangom, hírnevem,
Csak az ÉLET nyüzsögjön körülöttem!
Az élet, az élet, - az, maga szép!
Szívemben élővé válik, aki élt!
A temetés csupán üzenet:
Becsüld, szeresd az életet!...
Ez, nem azt jelenti, hogy nem becsülöm a halottat,
Akiket szerettem, szívembe föltámad!
A szeretett rokon, a barát bennem él,
S képzeletemben újra, - újra testre kél!