Boldogság topog az ajtónál, oly félszeg
látom a szemén, hogy vonzza még a homály -
leoltom lámpámat s mutatom a fészket
honnan ő kifakadt, mint zubogó forrás.

Gyere hát közelebb, menhelyed én leszek
sóhajtásod lapozd át sebesen hozzám -
összes szép érzésem ölelésért vedd meg
simulj belém szorost, te legyél a kovász.

Ballagunk az éjben, együtt a vidéken
tarisznyánk ékes, duzzadó vigasz-kosár -
reggel már napsugár ezredje kísér el
és nem állít meg minket csapodár fohász.

Ahol majd pihenünk, nőjenek ott vágyak
burjánzón, bomlasztón keljenek a földből -
erejük pusztítson minden olyan tárgyat
ami fosztogatta fánkat a gyümölcstől.