Felderengett a fény az alagút végén
kinyílt ezer virág a remény-bimbóból -
finom illatuk ölelget az út-szélén,
ahol álltam eddig szavaktól haldoklón.

Ablakomon át a világ ismét rokon
testvér avagy barát, legyen bár idegen -
nem számít semmi, az eddigi sok pofon...
mily könnyeden lépek zavaros vizeken.

Szétnyílik előttem tán még a tenger is
ahol ültem nyáron partján hulláminak -
s láthatom majd fantáziám dús erdein
mélysége titkait alvó vulkáninak.

Boldogság csörgedezik vér-ereimben
kezem alatt szikrákat hánynak a szavak -
minden kiszületett most, nézd, perceimben,
ami eddig ott benn, csak vajúdva maradt.

Felszabadultak a lekötözött tervek
elárasztva elmém öröm fiolákkal -
iszogatom egyből, de vigyázva testre,
nehogy megsértsem őt félre-kortyolással.