Állok a tejútnak csillag-koszorúja alatt
szemedbe tekintve azon tűnödöm, mi maradt
meg tovább lelkemben belőled ezen a holdas
sárgaréz éjjelen, mi az, miből elmém olvas.

Szótagolva betűzöm gondolatod sorait
mint fergeteg, áramol sok zajtalan mozaik
rakosgatom és ragasztgatom mind a helyére
szótlanul hallgassál velem, szívemnek testvére.

Falatozzák hullámaim az agyadnak sodrát
elbódulva pancsolom szét habjainak fodrát
ráfekszem arra, mely rendetlenül legélénkebb,
hogy sosem legyek ezután nélküled szegényebb.