Miközben a kávémat a vonaton kortyolgatom
a változatos tájat a szemeimmel ,,iszom\'.
Itt egy fasor ,,vágja ízekre\' a szinte kizöldült táját,
amott egy távolabb legelő tehenekből látok párat.

Az idő csodálatos, a táj véges végig gyönyörű.
A természet mindig újabb szépségekkel ,,rukkol elő\'.
Szinte nincsen toll, ami e sok szépséget leírhatja
és talán nincs is füzet, ami azokat mind befogadhatja.

Éppen ezért e vers írását most befejezem.
Hadd teljen e sok tájszépséggel meg a szívem.
A kávémat is majd elfelejtettem kiinni.
Mivel kihűl, éppen ezért ideje azt megtenni.