Veszekedtem Lócival, nem bírt magával,
ellenem vonult gyermekded hadával.
Rádiót dobott fürdővízem mélyére,
és gondosan konnektort dugott a végére.
Hiába mondtam: fiam, állj le szépen!
S megráztam az ujjam, fegyelmezésképpen.

Ebédnél kaktuszt csempészett a székre,
nagy cselesen várta, hogy reá üljek végre.
Mikor a fájdalom enyhülni látszott,
Lóci megunta s új játékot játszott.
Fejemet kalapáccsal ütlegelte délben,
egy agysejt sem maradt a fejemben épen.

De nem ért még véget kacagás és móka,
nem mulattam ilyen jót a nagy háború óta.
Bezárt az órába, csapódott az ajtó,
s ütötte a nyakam, mint egy lovat hajtó.
Majd elindult tárcámért, tudta hol a helye,
pénzhiány miatt már ne fájjon a feje.

De Lócika megszánt s odalépett mellém,
egy színes mesekönyvet szorított a mellén.
Amíg az órában becsukva vagyok,
egy történetet nekem szépen elgagyog.
Kezdte is a mesét, majd megunta hamar,
új mókát talált, most csiklandozni akar.

Neki is látott, elkapta a talpam,
pedig e játékot most nagyon nem akartam.
Küzdöttem, mint hal a sivatag porán.
Nem hittem, hogy elhullok ennyire korán.
De Lócika elfáradt, lehajtotta fejét,
béke és nyugalom vette át a helyét.
Ekkor láttam micsoda kis törpe,
s becsuktam gyorsan egy Görbe tükörbe...