Igen, igen.. habár utam töretlen,
világszélen, valótól összetörten
állok, felettem varjak éhes árnya,
s egy sötét ország a múltját gyalázza,
handabandázik, jót hirdet ki rossznak,
s rosszat jónak.. Akik hazudnak: lopnak,
szavakkal is (nemcsak tettel!), gnóm eszme
gonoszsága becsületes szemekre
villan, megvadul fenyegető szélben
szolgává tett zászló kalózkezében
fenti népségnek, - s válságban az álság
okádék okát hányan meg sem látják!

Leülök, néhány visszanéző nyárra
gondolok, - kigyúlt szépség tűzvilága
a fenyőkön, s bár csend köntös takarta:
piros jaj cseppent itt-ott szívre, dalra,
ez így igaz, mégis, egy másik Ország
volt ott, küzdőn, meg-megbotlón, de sorsát
fény felé vitte. Ma tagadják, - mégsem
hiszem: mindenki gyarló lett szívében..

Azok a nyarak, mátyásföldi utcák!
Hallom, s szinte látom amint befutják
rigóhangok, s összekötik a fákat,
s jó volt hideg víz hétköznap, vasárnap,
a hőségben, míg kertekből virágok
ki-kiszöktek szemünkbe, gyermek lángok
át-átbújtak foghíjas kerítésen,
s felhő szundított fent a kék ölében..
Részekre bontom az emlék Egészet,
s felépítem. Anyagmozgás az élet, -
csupán csak az e szövevényes termék,
csöpp részecskék nyüzsgése, hogy teremtsék
az új irányt, s létből nem lét halottat,
nem létből létet? Mát lebontó Holnap
elhoz majd látszat-rendbe igaz Rendet,
Mozgást, mit Csillag ígéret teremtett?

Ha még tovább, évezredekbe nézek,
úgy vélem: elhoz. Égen túli Égnek
törvényei nem kőtáblákról szólnak
hozzánk, de bennünk, ők, élők és holtak,
rossz embergép zöröghet és leállhat,
vethet tettével a Szépségre árnyat:
egy más távlatban a Szív Szépség foglya, -
s szabad fogolyként néz a csillagokra..

Erős szavad itt majd rám szól, Barátom,
hogy nem helyes ennyit filozofálnom, -
de, lásd be, összetörten és szegényen
a Gondolat egyetlen menekvésem.

Jó! Hát tovább akkor, Mátyás királyhoz,
s a diákhoz, aki számtant elátkoz,
tér, mellszobor, címer, gyűrűvel holló,
s társaság, - termett azóta hasonló?
Kopott padok, elgurult erre-arra
érdemjegy, olykor balsors úgy akarta:
rosszabb legyen, máskor viszont szerencse
váltott feketét fehér szerecsenre.
Ám bizonyos (bár később nem üzentem
iskolámnak, mint Ady) óra szebben
járt, amikor vallottam hő szerelmet
irodalomnak vagy történelemnek,
majd ló betűkkel nagy lapokra róttam
meséim, s néztem: az újságban ott van
egyik-másik? Hű de öröm volt látni,
hogy közölte Csekő Ágoston bácsi!
Ott volt, sokszor, s Múzsa csókolta álom
(képzelt leánnyal) ringott rózsaágyon,
bokor alól kisétált büszke macska,
a bundáját Napisten simogatta,
s elkószáltam a hetedik határba,
hormonok űztek, a test ifjúsága,
de bölcs mormonok mélyből intést adtak:
- Várd meg varázsát másik pillanatnak!
Vártam, vártam, a varázs nem jött akkor
(van úgy: az óra hiába tiktakol),
csak később jött, átölelt tiszta messze,
s egyenes utam idáig vezette
(germán Istennő Múzsa, szívem várta:
királykisasszony-libapásztorlányka).

Becsület-út, - s itt vagyok összetörten,
de kíváncsian: mi van ömlő könnyben?
Múlt is, de, még inkább, a jelen átka,
sok gépszív szívtelen zakatolása,
ifjonc és éltes bábuk, rontó népek,
kis akarnok-ostobák szájat tépnek..
Ország, sötét, sunyítasz hamis hitben
(ha tényleg volna, felpofozna az Isten!).

Igen, igen.. Időnk kegyetlen kort ád,
de lassanként megszólalnak a formák,
s tartalmukat, bensőjük rejtett részét
nekünk mutatják. Kikben önző tűz ég
nem látják ezt, nem is akarják látni:
öntelt Cézár bűnére nem kíváncsi,
harangot huzat, szokás térdepeltet,
glóriát kapnak szégyenszennyes lelkek,
bíbor bódít, hajlongó, görbe szolgák
tisztogatják uraik köpenyfoltját,
míg bor ömlik a lovagrend kupákba, -
ki gondol itt már Özönvíz utánra?
Egykor mint volt, - s mi lesz? Már szinte senki
nem meri itt az igazat keresni, -
a tudósnak is tele a gatyája,
félőn néz ne-szól-szám-os közmondásra,
s nem mondja ki (ne szaporítsa gondját),
hogy mivé is lett mára Magyarország.

Emlékeink? Egyszerre vagyunk nézők,
és szereplők. Felfedünk néhány későt, -
és korait. Manócska perdül táncra,
s ránk iázik egy-egy tett csacskasága.
Határszéleken Te is kóboroltál, -
én is. Zengett barackvirágos oltár,
s cseresznyefás, fű indult erre-arra,
felkakukkolt a Szilas-patak partja,
szitakötőszárny szivárványa lengett
hol itt, hol ott, s vizén a tükrös csendnek
emlékszigetek felbukkannak, úsznak,
zöld nádrengeteg inog, szelíd bút ad,
fácán kiált rám: - Hiába, hiába!
Mit ér az ifjúság nosztalgiája?

Mit ér? Semmit sem, - ennek a jelennek,
de a jelenek valahová mennek,
sötétségen át is, - s remélem: Fénybe
ér majd egy Jelen Szépség-messzesége.
Egykor hittem: vers is segíthet ebben,
piros vers-élet, Csillagszerelemben.
Lehet, hogy nem segíthet, de a mélyben
mégis hat talán egykori reményem,
hat az Idő (látszólag nincs hatalma,
s gúnnyal szól róla embernyájak barma),
s egyszer szív, s ész megváltoztatja sorsát,

s eljössz Hazám, Te, másik Magyarország.