Jó volna olyan magyarokat látni,
akikkel idő jöhet el, szabad,
s remény, amilyet negyvennyolcban égig
lobbantott fel gyönyörű pillanat.

Igen, igen, de hol van az a zászló, -
és hol vannak méltóképp magyarok?
Itt is, ott is a múltat hamisítók,
s a kétfejű sas megszaporodott.

Magyarok? Nézz e pusztuló világra!
Milyen hiába e tájon a szó,
ha azt dicséri, mi valóban szép volt,
s elítéli, ami alávaló!

Ami nekem fáj, - fáj-e az még másnak?
Vagy már a lélek mindenütt beteg,
s gőg szónokol csak bamba birkanyájnak, -
igazság, ízlés, szépség elveszett?

Lehetetlent látomásként teremt meg
a költő, - és egy vágyott égnek ad
Csillagot, amely szépséggel ragyog be,
ölel piros, szívbéli álmokat.

Én megvetem hajlongó szolganéped,
Mammon, s országod, amelyben halott
a becsület, ahol hallgat a gyáva,
s egymást lökdösik kapzsi magyarok.

Van, aki tényleg hiszi: ez szabadság?
Igen? Nézzen ki börtönablakán!
Hűségem csak tiéd, Te másik Ország:
elképzelt népem, elképzelt Hazám.