Nőnap és Húsvét. Két ünnepet termett
ez a március. Utam elvezethet
az ifjúságba, s vissza. Fényből oltár,
Szépség, Csillag, Jóság, mind vagy, és voltál.
Nem ismertelek még, de a szívemben
a gyermekkortól Hozzád igyekeztem,
Hozzád, a Lányhoz, kit a dombok messze
el-elkísértek kitárt végtelenbe,
míg este jött, szívhez simuló tájban,
falucskában, lent délen, Baranyában,
harang megkondult, felhőévek szálltak
fehéren, szürkén, rügybontó vasárnap
hozott örömet, bút, bárányos kedvet,
a madárhangok egymásba szerettek,
patak futott, tudta: a Duna várja,
s közben felnézett egy tündér hajára,
arany villant, ezüst villantott vissza,
s határ kinyílt, lélegző lelkű, tiszta.

Nőnap. S már Húsvét, ha március vége
néz a naptárból jelenünk szemébe,
s kezéből hímes tojását kínálja
közös éveink kedves, éber álma.
E jelen jó? Rossz? Jó azért, mert áthat
Szépséged mindent, ujjong a Varázslat,
könnycseppen gyöngyöt gurít el az Éden,
Éden, mely ott van mindkettőnk szívében:
az vagy, ki voltál, Ifjúság és Szépség,
s bennem is megmaradt nyugtalan kék ég,
mely mégis nyugodt, mindig felkel napja,
s égboltunkat Hűséged beragyogja.

E jelen jó, - miattad. S ha rossz, vétkem:
nem győzhetek rossz világ ellenében.
Vétkem? Ó, tudom, hogy értetted akkor,
s érted most is: aki nekem parancsol
(Te is, persze, s ilyenkor is szavadban
rám kacsintó, koronás pillanat van)
Eszme, Becsület, bár fenséges Hitben,
szegénnyé tett, de az igazi Isten
mégis csak Ő. Téged is Ő adott át
karjaimba, amikor csillagos vágy
Hazát képzelt egy volt Tavasz egére, -

Hazát, melynek nem jött el messzesége.