Az ősz palástja tegnap nagyon szép volt.
Meg-megmozdultak rajta csend-levélkék,
s címert szőtt rája szelíd büszkeséggel
fentről a kékség.

Föld fogadott sárgát, vöröset, barnát,
mintha ő lenne a színek hazája, -
s annyi igaz volt: mindet bút lebontó
humusza várta.

Az ősz palástján égi, s földi béke
simult egymáshoz, ragyogott a Nincsen, -
s egy mosolyig már-már kész voltam hinni
szellemeinkben.

Őszisten rám szólt, picit korholóan:
- Színvilágomban ne higgy, az is látszat!
Palástomra már holnap könnyeket hoz
kihűlt varázslat.

Válasz helyett megálltam, eltűnődtem.
Tévedés volt, hogy a Szépségben hittem,
s hiszek? Vagy mégsem: csak szunnyad a humusz
a szíveinkben?

Az Ősz palástja égtől földig lengett,
s vittem, Szépségről, tovább régi álmot.
Kinyíltak szívem humusz-himnuszában
fénytulipánok.

Kinyíltak, s Csillag zengett egy Tavaszról.
Remény-virágát nem hiszi már senki?
Piros lelke e Jelent elítéli, -
s Jövőnk jelenti.