Távozó télnek búcsúszót kiáltott
a hóvirág, s földből felhozott álmot
kínált szirmain rigóhangos égnek.
Rügyek csodáltak felhőcsend fehéret.

A tájat jártam, elbúsult varázsló,
mert jól tudtam: tavaszi lélekzászló
lobog, ellobban, múló minden ének, -
Szépségről csak pár fénypercig mesélhet.

Egy nyúl futott, vitte négylábú létét
távolabbra, ahol a messzeség kék
köntöse alatt barna barnát lelhet,
s az üldözött szív elrejtő szerelmet.

Gyönyörű volt a tó: selyemvizében
egy-egy árnyékhal suhant el sötéten,
míg felszínén tündérek kigyúlt könnye
ömlött reménytől szikrázó örömre.

Távozó télnek búcsúszót kiáltott
vers-hóvirág, s földből felhozott álmot
kínált, de földi nem kellett az égnek, -

s a felhőcsend fehérlett, elfehérlett.