Szárnyban panasz
a sárga, kék.
Lengő ágzugok,
cinegék.

Egy hangkönnycsepp, -
repíti húr.
Bokorfent bú, és
bú alul,

de közönyben
ég, föld, a hó, -
közönyös világ,
hallgató.

Lét-láthatár
szélén megyek.
Cinkék sírnak, - vagy
emberek?

Oly emberi
a cinke bú!
Szél elrohan, majd
visszafú.

Láthatár-lét,
fázó hegyek, -
hány érzés kihűlt,
elveszett!

Sötét fatörzs:
történelem.
Éltem, nem éltem:
ismerem.

Gézengúz gaz
rám-rám sziszeg.
Káráló kórót
ismerek.

Éltem tavaszt,
éltem nyarat, -
tél jött, nyakunkon
itt maradt!

Cinege sír,
imája jár.
Kihűlt templommá
lett a táj.

Hit reményét
jól ismerem:
igává lett az
életen.

Üt, üt a szél.
Az este lenn.
Sötétség, gyáva
névtelen,

meglapul, de
árny, gaz sziszeg, -
ily fajta gyomot
ismerek!

Cinege itt,
cinege ott.
Giccsarany pontsor
hit ragyog.

Lét-láthatár.
Nemlét-határ.
Ijesztő álom
lett a táj!

Volt már, sokszor,
élőn halott,
s halott élő, de
hallgatok:

hiába vers,
hiába nép,
hiába isten
mond mesét.

Folt, cinkeszárny,
szín-pillanat, -
az sem marad mi
még marad.

Kóró kárál,
hurkol a szél,
egy-egy hangkönnycsepp
szívhez ér.

Valahol még
velünk, velem,
más volt valóság:
szerelem

egy Föld iránt,
egy Ég iránt,
mely mégis ad jó,
új irányt,

lélek-tollal
jegyzett dalok
kottáját, amit
meghagyott

piros Tavasz-
történelem..

Képzelt Csillagom
fénye fenn.