Játszhat a hullám, - mélyben más a tenger.
A felszín látvány. A mély igazabb.
Ha álom sétál narancsligetekben, -
oly könnyen jönnek szépséges szavak.
Lelkendezel a domborodó vázán, -
megtanították, hogy csodálni kell,
s nemesnek hiszed az athéni polgárt,
egy-eszméjűnek bölcselőivel.
Római kard dicsekvő múzeumban..
Tőled is tapsot, bókokat remél.
S nem figyelsz arra, ami voltból villan:
miért is ömlött annyi, annyi vér.
A történelem olyan, mint a tenger:
veszélyt rejthet, - ha látszatra nyugodt,
még akkor is. Lehet: ezüstjén, kékjén
csupán a felszín, mely dúdolgatott.
A mélyben ott mindaz, mit nem szeretnél
meglátni máig sem, keresztes út
sötét leplével álszent-leplezetten:
vas-döfte szívek, vallásháborúk.
Azt hiszed talán: tényleg véget értek?
Csak új arcok új álarcok alatt.
S hozzáteszem, gúnnyal (lehet, nem érted):
a velencei karnevál - marad...
Ó, múlt! Hajók pipás ángliushaddal,
hidegvér mellett forró ágyúcső, -
hát, fosztogató törvényes kalózok
utódai, az volt kincsvágy-idő!

A kis földgömb forog. Ó, Róma, Róma!
Olaszhon. Térdel, ájtatos a nép,
azután feláll, megy és megszavazza
a másikat: maffiás istenét.

Európa! Zeuszé lett királylány!
Egy-két bölcs olykor eltöprenghetett:
milyen is volt, s csupán téged rabolt el
az az erős, bikázó istened?
S hány városod illik be Ninivének!
Udvartartásuk: hízelgő világ,
görcsös mohóság markoló kezekkel,
kacér piac, tetovált kurvaság...
Ó, mennyi ravasz róka, Ameróka!
Samu Bácsi nagy dudás, meglehet,
pokolra nem ment dudásnak tanulni, -
itt-ott poklot maga teremtgetett.
Persze, tudom: sokaknak nem világos,
mi nem világos, és miért sötét.
Hát Nagy Bikázó! Sok \\\"ihaj, csuhaj\\\"-jal,
hű de átvetted Zeusz örökét!

Egy országgá leszel, kontinens, egykor?
Lehet, de most még annyi nép beteg!
Lélek-beteg, test-beteg, és hazugság
el-elfed rút, bűzös fekélyeket.
A parton is, hol ülök, tehetetlen,
s ahol folyóra néz az a szobor,
a Költőé, (igen, őt is becsapták,
mint mindenkit, kiben még szív honol),
nem jobb a múlt, a jelen, s a jövő sem
látszik rózsásnak, - no, majd festenek
rózsákat szónok-hordók tetejéről
ígéret-falra a becstelenek!
Lent a Folyó. Mi folyik körülötte?
Azt nem néznénk, de látjuk. Hajnalok
oly színehagyott alkonyokká lesznek,
Szobor, Költő, te múlt-jelen halott!
A Lehetetlen, mire vágytál, messze.
Emlékezés. Béke. Eltűnt szavak
volt-értelmét egyszer tán visszahozza,
Csillagoddal egy piros pillanat.
Most higgyük így, bármilyen hihetetlen!
Higgyük, hogy egyszer Néppé lesz a nép:
önmagát, múltját, jelenét megérti,
s ölelkezik majd Szépség, s Messzeség!