Külvárosban barangoltál, s barangolt
benned sötétlő külvárosi éj.
Most is sötétlőn szomorú a lélek, -
bár tűzfalakon reklámfény mesél.

Minden más lett, de minden úgy lett mássá:
lényegében ugyanaz valahol.
A népmaradvány fázósan tudatlan,
és robotba (vagy állásért) lohol.

A tömeg? Nincs. Az alaktalan masszát,
ha lemérnénk, látnánk: nincs is tömeg.
A bizalmát régen eltékozolta,
s a súlya semminél is könnyedebb.

A \\\"szép csendőrtoll\\\" most minek cicázna?
Nincs szükség rá. Egyszerűbb e világ:
hordószónokok, kifosztott szegények,
ravasz rókák, bégető ostobák.

A jázminok most miért tapsikolnak?
Nem súgom meg, volt-álmodó. Minek?
S azt sem: neved most milyen \\\"áruvédjegy\\\", -
ellene magad úgysem védheted.

Múltad álmodd, Költő, s örülj: szobor vagy!
Amit nem hittél: volt-hited halott.
Ki érdemelné itt meg földi Versed,
s piros dal-szíved: égi Csillagod?!

Ülj csak, szoborként, Attila, és álmodj!
A Duna régi, s régi a duma.
S folyik, mindkettő. Örülj, hogy szobor vagy,
kinek nem kell a Mát álmodnia!