Tény: kifosztottak minden oldalon.
Idősíkom lassanként elhagyom.
Lökdös a szél ingó lépcsőkön át.
Szemem figyel, benne szomorúság.

Szemem figyel, és szemem figyelem.
Figyelő szív suhan át szívemen.
Lélek figyel testet, lelket a test.
Akiben szív van, mindig rajtaveszt?

Gondolat, vers más világot teremt?
Vagy világot figyel, Lélektelent?
A szavakon: mozgó lépcsőkön át
miért velem ez a szomorúság?

Így van, vagy úgy.. - rossz látni: az Anyag
karma lélek-szándékba belekap.
Sebzett testben vers-léleknek mi fáj?
Az Anyag, karmos, kapkodó király,

míg az Édenkert kígyója sziszeg
fülekbe titkot, és kér észhitet?
Az fáj, mi Nincs? Temetetlen halott
felett hazugságokat hallhatok..

Idősíkom lassanként elhagyom.
Nem csillagotok az én Csillagom.
Az Léleké. Vers-léleké. Anyag
hódol majd neki piros pillanat

idősíkján. Mily távoli e sík!
Hány eltévedt idő könnycseppjeit
hullatja el addig a végtelen,
hány ingó lépcsős idősík terem,

s hány Világnak korán tartott világ,
hol örömöt legyőz szomorúság!