Ágakból rajzolt szűrt fény ördögarcot
a tóra. Dél lett. Rejtőző harangok
megkondultak, nap gurult varázsszóra,
s nagy tükrön zengett arany csillagóra.

Úgy voltam ott, hogy nem is voltam, mégsem
felejthetem el bűvös köpenyében
azt a tájat! Fehér felhősirályok
havas szárnyukon pici gyermeklángot

vittek, időt, szikrákat szórt a percek
mindegyike, s a Szépséghez teremtett
valami újat vízből, földből, égből,
csengő könnycsepp hullt egy tündér szeméből,

s a Csillagóra zengte, zengte, zengte:
legyen valóság a Szépség szerelme,
- de árny leszállt, alatta égő bánat
máris temette elképzelt Hazámat.

Felismert bánat, hogy nem kell a Szépség,
Anyag szülte bár, benne vádló tűz ég, -
mit sóhaj szít. Rossz érzések remegnek
mozgásában lélekgép-életeknek,

s ha Tavasz jön, hát úgy jön el, hogy mégsem,
közöny jegére írhatod merészen:
csak látszata, mi szívbe vándorolt át,
s bár zengtek, gyúltak arany csillagórák,

de kihunytak, és a szűrt fény maradt ott,
mely ágakból ijesztő ördögarcot
rajzolt. Hullt, hullt a könnycsepp. Hazamentem,

Haza nélkül, - bánattal a szívemben.