Az erdőben néha minden magányos,
bár együtt van, - olyan, akárcsak éppen
az ember, ha érzi: kallódó semmi
a társadalom feslő szövetében.

Szívós zuzmók, holt elődökből élők..
Itt-ott fekete évezredek átka.
Szajkó zajong, színes, tollas bohócság,
öntelt hang saját érdekét kiáltja.

Levelek, fent, a fénycsónakban ülnek,
s rá sem néznek testvéreikre lentebb, -
a fenti rész (emlékezz!) minden lentit,
ha kélt a baj, könnyedén elfelejtett.

A nyakad köré hurkot vet az ösvény,
lejtő indul, avar csúszik utánad.
Szégyen szürkeség, halott sziklagyermek,
s feljajdulnak földön heverő ágak.

Mikor az erdő bennünk: megriasztott
országgá válik, ijedtek a léptek.
Csáblepke csillan, magát mutogatja.
Pikkelyes szárny, ellibbenő ígéret.

Keserű őszben hulladékos eszmék.
Az értelemből hiányzik egy század
(vagy nem is egy?). Tölgy alól barna gomba
kiszáradt teste mutatja: - Vigyázat!

Mutatja, s mit ér? Kiszikkadt az erdő,
visszeres varázs mégis egyre ámít.
Csenevész bokrok égtükrön remélnek
fehér lovon jött, kormányzó királyfit.