Én gyakran gondolok még a múltban egy diákra, -
s arra mi nincs már végképp, látszata sem: a Nyárra.
Volt egykor, velünk? Talán. Hitében éltünk, éltem:
nyílik majd út, dal egyszer valóra vált mesében.

Tavakra gondolok most, nyugtalan gyöngy-örömre
nagy víz-pajzsokon, amint tündérek ömlő könnye
mosollyá csillogott át, s madarak fehér szárnya
a felhőszéli kéknél a végtelent kitárta, -

s erdőkre is, melyeknek Titkait vártuk, vártam
- ugye, így volt, diákom? - abban az égi Nyárban,
míg az avarra cseppent arany fellángolt, égett,
s tölgyfák ölelte kútban boszorkányarc sötétlett.

Hegyekre gondolok, s hogy mint vágytunk messze látni.
Ó, egykori diákom, mindig-vesztes királyfi!
Ma látom - bár ne látnám! - mit csak varázsló láthat:
hitét mi vitte voltba zászlós reménynek, Nyárnak.

Vakáció, Te bízó, - Te Nincs, de várt Szabadság!
Álmodod-e még Múltad piros csillagos Álmát?
Látod-e még e múltban eltűnődő diákod,
ki verssorokba fűzte a csillagmiriádot?