A patakparti légben
fény szőtt arany szitát.
Résein át-átröppent
kérdő kíváncsiság:

- A felhők merre mennek?
Mit álmodhat a hegy?
Kék bölcső miért ringat
égarcú gyermeket?

Rovarok selyemszárnya
villant át a szitán,
s elégett futó víznek
lengő pillanatán.

Később a csend szitáján
csillant ezüstke hang,
s rábúgott, bíztatóan,
rejtőző vadgalamb.

Az életem szitáján
mi szállt át, s ragyogott?
Volt gyöngyszemek csodáltak
piros lét bánatot.

Térdemre leülsz, tündér,
s hittel mesélsz nekem, -
de kell-e itt még szépség,
hűség, dal, szerelem?

Az esték nagy szitáján
csak sötét hull ma át,
s már sehol bízó ének,
csillagos tisztaság,

s ha patakparti légben
újra éled a nap,
szőtt szitáján a könnycsepp
kérdően ottmarad:

- Az élet merre ment el?
Miért komor a hegy?
Üres bölcső, hová lett
ég szülte gyermeked?

S ha búk, s bajok szitáján
új jajszó hullik át, -
miért nem bánt már senkit
a közöny, némaság?