Mi fáj? Minden. Fák elheverő árnya
a gyermekkorban. Tulipán virága,
még bimbósan, s mikor már kelyhét adja
a napnak: vérző színét ragyogtassa!

A múlt. Gyönyörű képzelet, mely enyhet
nem adhat ma. Szél lengette szerelmek
fehérakácos, boldog gyöngysor-lángja,
ha díszét fűzte égi kék nyakára..

..s nyárban is hangok hószikrái szálltak.
Új híd feszült neki a valóságnak.
Tündércipellő táncolt vízre álmot:
lehetőségbe rejtett szabadságod!

Az alkony is, büszkén rézbőrű isten,
úgy ismerős, hogy mégis ismeretlen:
elmúlásra nyitja szemét a tájnak, -
de piros pompa hajnalt ígér, láttat.

Talán az is fáj kicsit: nem szerettek.
S ha szeretnétek? Nem váltanék kedvet.
E világ úgy kell: nem kell mégsem. Élet?
Halál tapsol itt aljas tőrdöfésnek!

Mi fáj? A hegy. Még magasabbra vágyik?
S a síkság. Miért fut el pusztaságig?
Lélek? Hányszor Anyag koldusa, ócska
köntösben, rosszra hajló (ritkán jóra)!

A Csillag fáj. Szépségét ma is vallom.
Mennyi volt híve már a másik parton!
Azon a parton tetteik mutatják:
mivé lesz, aki megtagadja múltját.

Ám a gőg is fáj, jogosan lenézett
lenézése.. Fura a szívből lélek!
Harang, ha szólt, hívott-e ilyen lelket?!
Beszédes-némák sújtó kőkeresztek.

Elcsüggedten bár: írok. Önmagamnak.
Az is fáj: látó szemnek nyíló ablak.
Angyal, ha elszáll, - az is dehogy angyal!
Ördög-érdek is hiába marasztal.

Fáj ez a táj, ahol kiáltó verssel,
égő imákkal hány hiába ment el,
az Értelemmel, mit sohasem értett
ez a nép, - épp úgy, mint másutt a népek!

Mi fáj? Az ország, alantas világban.
Egy volt Mohácsnál most rosszabb Mohács van:
fent magyarkodón basáskodó népség, -

s ezt kimondani kiben van merészség?!