Kék altatta a kéklő szemeket.
Jöttek ismerős ismeretlenek:

élénk arany pontok árnyék alól,
rigófüttyök ujjongtak valahol,

csőr kopogtatott málló kérgű fát, -
majd csendé lett erdőszéli világ,

de rét feletti felhőn ottmaradt
hóláng fehér, felzengő pillanat.

Gyönyörűt ígért délutáni csend:
messze vágyó fűtenger végtelent,

s a szitakötő játékra a nap
öröme szőtt szivárvány szárnyakat.

Láttam: a tavasz már a nyárnak int,
virágszirom hint álomrózsaszínt,

s a katicán, a zöld hídon, ha megy,
mily kedvesen csodálkozik a petty!

Körülfogott a délutáni csend,
s kérte-várta a csillag végtelent,

békét, estét, amit alkonyon át
elhozhat vörös szépség tűzvilág.

Kérte, de más táj lett, lassan a nap
átengedte a sötét sátrakat.

Béke? Riadt rigóhang temetett
csend délutánt, és máris este lett.

Hold felé szállt ijedt, fekete fű.
Lélekhez bújt szív-tücsökhegedű,

és csillagokkal is csillagtalan
jelen idő jött, - oly bús árnya van! - ,

s ha szól is bonyolult és egyszerű,
hiába szívvers-tücsökhegedű:

érteni sem akarja a világ
Csillagistenét, lélek-önmagát.