Mesét írnék, fülelek: a szívemben
milyen mese sír? Felzokog a Nincsen.
Kifosztott tájon kár kiált át káron,
de telt zsebűből nem kél szánom-bánom.
Keresztpogányság, megtévedt magyarság!
Igaz mesében mindig lélek, nagyság.
Igaz mese, ha kell, dicsér és vádol, -
nem hallgat fényről, - és nem hallgat árnyról,
önhaszon-lovagrendet mélyen megvet,
bárhogy csaholtat csalétek-keresztnek.
Igaz mese bátran szemekbe néző,
s azt reméli: intő szava nem késő.
Azt reméli, hogy értőbb lesz az ország,
és rájön: szolga jelene bolondság,
s szégyene is, mit talán eltakarna
az önérdek-lovagok kapzsi marka?

Mesét írnék, de megsebez szívemben
a fájdalom, s kiáltana a Nincsen:
SZABADSÁG, miről törpék szónokolnak
(de tett-soruk csupán szennyezett hont ad!),
EGYENLŐSÉG (beszűkült jogi mérték,
s nagyon másként mér pénzeszsák-vezérség
önmagának, s ha holdat fednek árnyak,
törvényt felejtőn, szolga udvarának!),
TESTVÉRISÉG (tudom, nagy szó, de érti,
aki még ért: jóság meg sem kísérti
őket, akik fent kinevezett szentek,
s szólam-szószát öntik a Szeretetnek).

Mesét írnék. A Nincs mellettem. Este.
Csillag benézne, de az Árny Keresztje
még elfedi. Sokszor elképzelt Isten,

ha nem vagy is, - kiálts velünk, szívemben!