Csöpp világok, párolgó tavaszkertek
esők után, ha nap sétál, melenget
földet, s hirtelen újra ott a kék ég
sugárlétráin ereszkedő szépség!
Elénk ugrik tréfásan-hiún sárga.
Dalpirost dúdol tulipán virága.
Hangya elfut, mint menekülő ember
(ami űzi, - rokon a félelemmel?),
s bár hazája csak érzések hazája,
jobb volna-e, ha tudásra találna,
s a bolyhoz vissza már látóként térne, -
vagy hűebb haza ösztön-közössége?

S ti, ember világocskák, csacska harcok, -
máig sem tudjátok még: mit akartok?!
Ösztön segít, máskor taszít a mélybe, -
ösztön gyakran a tudás ellensége.
Nincs miről példát vennetek, felépül,
s dől sok világ, míg gyermek szilva kékül,
felhők ezüstje érett őszig érhet,
s virág-múltjukról gyümölcsök beszélnek,
magát arannyá álmodja az alma,
de nincs táj, mely boldogság birodalma,
a madár felsír, üres lesz a fészek,
a zengő nagy kör sem ad menedéket,
mert máris indul pusztulások lánca,
a konok Anyag közöny-útját járja,
nincs miről példát vennetek, - de mégis
igazak, akik a nincs-utat kétlik:
ösztön, tudás összebékülhet egyszer,
s szemtükör is megértett végtelennel.

Ma elszomorít az álszent lovagkor,
mely hazudik Csillagról, csillagokról,
páncélja győz, - később majd összeroppan,
s ha visszatér is: már nem ugyanott van.
Kereszt hirdesse bár magát Keresztnek, -
nem Kereszt az, mely Igazságtól reszket,
nem Kereszt az: fényről szól, hoz sötétet,
rossz időt, melyben Júdás trónra léphet,
rossz időt, melyben festett ál-sebekkel
esendő helyett már elesett ember
erkölcsében, hasznáért játszó szolga,
s hízelgő nyál csorog a hatalomra.

Eretnekség ez, kis embervilágok,
kimondani, mit tagadtok, de láttok,
vagy láthatnátok be nem hunyt szemekkel?
Jajból, vérből, könnyből tengernyi ment el, -
s mennyi fog még! Szívet szorító jóslat
miért nem teremt elgondolkodókat
múltról, jelenről, az egyéni sorsok
hátterét keresőket, és kibontott
időt, mely tanít, ítél, gyógyít, álma
élővé válna, s feltárt igazsága?

Hangyanép siet (összetart az ösztön),
hatékony csöpp gép mind, - de nem köszöntöm
embergépek megannyi kis világát,
s azokat sem, kik e gépeket gyártják
háborúkra és béke-háborúkra,
akár a múltban, s ma is, újra s újra..

A fákon rigók kúpos hangüvegje
csengéssort dob rá levelekre, csendre,
s lélegző kertek addig ismeretlen
lelke egy lánynak kaput nyit szívemben,
a voltban.. Méhek virágokig lengő
ívében édes íz, már a jövendő,
elképzelt nyár, itt lesz, lehet: sokára,
s tudom, hogy nem várhatok Csillagára,
de százszor inkább kell mai magányom,
mint a nyüzsgés áruló piacbálon,
ti kelletek inkább, világok, kertek,
lélegző szépség, hószirmos szerelmek,
rigók füttye, s majd meggy, vörösbe gyúló,
nincs-tájakról egy-egy elénk jött új szó,
lelkében új (habár alakja régi), -
mert mámorító szabadon mesélni,
akkor is, ha más nem hallgatja senki,

csak a Csillag, mely a Jövőt jelenti.