A Végtelen leült velem egy nyárban,
leült, és máris ott játszott velem
fény-, s árnykockákból kirakott sakktáblán.
A kék körülvett: gyermek életem.

A Végtelen szólt: - Sakk! Akkor még halkan.
Később láttam: vér vörös színe ég
múlt-sakktáblákon, s haldokló virágok
szirmain bágyadt, könnycseppes mesék.

A mattot várom már, s helyette: - Sakk! jön.
Könnycseppesek virágok és szemek.
Végtelen! Kényszer-játszmánk oly kegyetlen!
Minden Sakk! egyre embertelenebb.

Végtelen, bárcsak mi adhatnánk sakkot
egyszer Neked, - meghökkentő Időt,
Közelt, mit űztél egyre távolabbra,
érkezők helyett azt az Érkezőt!

A Végtelen kőarccal néz a nyárra.
Azt hiszem: Matt! jön. S megint sakkot ad.
Rózsaláng rozsdál feltartott keresztre
közönyt és bút: fekete hamvakat.

A Nagy Sakktáblán fogy a fény, sötétül.
Világot kiolt középkori ég.
A gondolkodó gondolat magányos, -
és hány szív kér ma szép, igaz mesét?