A nagy víztükrön ott pezsgett, bejárta
boldogság bájos-bolond tündértánca,

míg szegletén ámuló partközelnek
hínár-erdők árnyfoltja sötétebb lett.

Át-átnézett túlról kíváncsi Éden,
s kezében hegy volt, álmos szilvakéken.

Csobbant egy-egy hal, aztán újra csend lett.
Csodálkozó csend halk csengői csengtek.

Víz, ég, felhő, fénytánc, ígérő álom, -
Szépségekből felépült múlt-világom!

Csobbant egy hal, késként a vízbe vágott,
kettészelt égő-ezüst pikkelyálmot,

de - akkor még - újraforrott az álom
úszó, tükrös aranytánc-ragyogáson.

Csónak csobbant, hulltak a csengő cseppek,
s csillagszikráik új csendért esengtek.

A táj Szépsége, az a meg nem értett,
hajtott előttünk akkor fejet, térdet.

Láttuk s nem láttuk... Kigyúlt ég-szavakban
mégis ott volt koronás Láthatatlan,

gyönyörű álarc, gyönyörű bújócska,
villanó íven fecskeszárnyak csókja,

a rét, melyet múlón-örök Időnek
virágszín-hangokból a tücskök szőnek,

s egy vitorlás - víz, ég, dal vitte ékszer -
fehérsége akkor szívünkig ért el...