Szentképekről ideszöktek a felhők,
s az ablakban fehér romantikájuk.
Itt csillogtatják ájtatos ezüstjük,
majd fenyegető szürke jön utánuk.
A Duna lent, lomha, felszíne, s mélye,
mint annyiszor, mindenbe belenyugvó.
Látszat csupán megfontolt bölcsessége,
s közönnyel hull rá megtévedt harangszó.
A Nagy Bábjáték mindenütt hasonló,
s most hazám, tudom, sehol sem lehetne,
mégis égőn fáj az, hogy el sem mentem,
s körülöttem így eltűnt közel, s messze!
Koppan e tény, padlóra ejtett tárgyként,
s menetelnek, a képernyőről látni,
szolgái borkeresztes lovagrendnek, -
Becstelenség önérdek-katonái.
S Butaságé is, eltorzított múltnak
pimaszsága már szinte mindent áthat.
Nem tanítottad gondolkozni néped,
nebulóid, tegnap, Huszadik Század?
Tanítottad, de - látom, megvetően -
bukott diák teremt bukott diákot,
s rossz rendszer Rosszat, mikor börtönéből
kiszabadul, s beválthat régi átkot.
Bár lélegzem még, itt, ahol születtem,
és göndör fürtű áhítatra néznek
az ablakok, de a tájon az önzés
részeire szaggatta az Egészet.
Még küldenél, vers, olykor a szíveknek
egy ébresztőt kiáltó Csillagálmot?
Itt trónját vesztett és kifosztott Isten,
s túlharsognak, ha igazad kiáltod.
Ninive végül, tudom, összeomlik
(talán akkor mikor senki sem várja,
s kirobban új Babitsok költő-ajkán
a legyőzött gyávaság bátorsága?).
Meghalok. Belső emigrációban.
S hogy létezik-e sátáni öröklét?
Vér és könnyözön eljön, végigmossa
az országot: Júdáshad Szégyenföldjét.

S egyszer talán a Himnuszt is megérti
Néppé lett nép. Ilyet Idő bevárhat, -
még akkor is, ha ez ma hihetetlen..

Ugye, így van, Huszonegyedik Század?