Kertek. Hangok. A dőlő ég alatt
virágláng néz felém, majd átszalad
túloldalra. Szökkenő levelek.
Jegenye sóhajt: menne, s nem lehet.

Szobrocska gyík mozdulatlan szeme
kis csend-tükör. Időt elrejtene,
de múlt fényekből felépül a híd,
s viráglángot volt kertből visszahív.

Utcák, virágok, a platánfa-sor..
A Végtelen elveszett valahol,
s a templom jön, s vele csalóka vég.
Mily áhítat lehetne menedék?

Más áhítat. Bátor és Kérdező,
mit csend-tükrön csillogtat volt Idő:
Jóságnál több, Szépségnél messze szebb,
- nélküled el nem jövő Istened.

Itt volt, tudom. Elfelejtetted Őt,
a kérdést bátorító Kérdezőt,
s az alkonyok és hajnalok színét,
melyben együtt Csillag és Messzeség?

A nap lebukik. Elbukott a nép.
Zsákutcákban alattomos sötét.
Szív félreüt. Harangszó félreüt.
Mázolt csodák üvege mindenütt.

Kis táj, ország, fényben is fénytelen,
bambulsz, bután, szélkakas-éneken?
Hold tálcán - nézd csak! - hamut otthagyott
volt reményed: elégett holnapod.