Hűtlen hozzánk e nyár, s még rosszabb ősz lesz.
Levelek itt-ott fénnyel feltöltődnek,
de sugár elfogy széllel vert világban,
s a lelkekben egyre hidegebb árny van.

Minden együtt, - mégis minden magányos.
Mily lehangoló az, amit e nyár hoz!
Lombokon teng-leng tehetetlen csendje,
s ijesztő jóslat hull a végtelenre.

A vers örömteli Szépséget kér tőlem.
Ezüst lángok ringnak a rózsatőben.
Szirom kigyúl, rózsaszín, vörös, sárga, -
de a szépséget most csak bánat várja.

Könnycsepp menekül, csillog fájó nincsben.
Kéz-kötelesség mozdul: szétterítsen
virághangokat, míg balga meséknek
giccsálmai ámító táncot kérnek.

Gonosz varázslat dúl. Tönkretett ország!
S tűnt ifjúságom! Micsoda bolondság
- és gyönyörű! - volt, miben egykor hittem,
s mihez hívőn vagyok most is hitetlen!

Hegyek mellkasán erdők foszlott zöldje.
Darázs gurítja köreit közönyre.
Bogár leszáll, kék páncél fedőszárnya
vet villanást kóbor céltalanságra.

Ki kérdezi meg, hogy kik tettek tönkre,
országocska? Hamis lett hited csöndje, -
s mily hazugok az ígérgető szájak!
A becstelenség lop itt, önmagának.

Aranyból vér dől, szétömlik az alkony.
Korbács fenyeget önkény-parancsparton.
Meggyalázott béke, fonnyadó élet.
Szemek elől elfedett messzeségek.

Tőrök. Sebek. Tömjén. Sötét keresztek.
Érdek-Krisztusok. Színlelt szeretetnek
földje e nyár. Ez Költők várt hazája?
Nem undorít sunyító szolganyája?

Ég-király, ha volt: tűzkoronás Dózsa,
igazság, kínok, szégyenek tudósa,
látó paraszt megvakított világban, -

más világ vágya, melyben szabadság van.