Volt nyarakat viszek olykor magammal
új nyáron át, s egy kertre gondolok.
A kártyázók körülülték az asztalt
(szívszorító: már mindegyik halott).
Engem főleg a lapok érdekeltek
kezükben, akkor: rajtuk mi a kép?
Makk alsó, felső, tök ász, király, dáma..
Megcsodáltam kis életek hitét, -
de elhúzódtam tőle. Mire vágytam?
Messzeségre, melyben mégis közel
csendít ébresztőt, és ígér új álmot
bíztató Tovább! énekeivel.
A fény nyugágyon rózsaszín virágok
sütkéreztek. Oly kegyes volt a nap
hozzájuk! A nagy kertkapun kiléptem,
s az utca, varázscsizmás pillanat,
máris szaladt elébem, illatokkal
megtelt kis öblök intettek felém,
s csodálkozott a kikelt vers-fióka
(még fel nem nőtt, kíváncsi költemény).
Fent váratlanul elsuhogtak szárnyak,
lobbant az addig nyugodt kék selyem, -
a táj régi, s jövőnek hitt nyarakkal
együtt vitte elképzelt életem.

Képzelt élet volt, valóságtól távol?
Részben csupán. Nem koronáz valót
gyermek költő sem nagyon sietősen,
s bár szívek, színek kérnek altatót,
mégis számba vesz, félig öntudatlan,
sok mindent, tájak elrejtett zugát,
menekülő erdőket mikor bennük
félelem, tőled, lélekpusztaság.
A fény hányszor volt a sötétség foglya!
(..és ma is nő az ijesztő sötét,
s a becsület milyen gúzsba kötött lett,
és égmesék helyett csak rémmesék!)

Bevallom, így volt: képzelt népben hittem,
s a valóságra ünneplő ruhát
ráadott, bátran, Csillagisten, látszat:
tegye szebbé emberkép-önmagát.
A jó utat elhagyta ez a nép már
(egy rossz világ elhagyatta vele, -
s alázat-nyájjá átformálta újra
vigyorgó, álnok Ördögistene).

Képzelt Népben hittem elmúlt nyarakban, -
de régi hitből már több lett: tudom,
hogy összeomlik Ördögisten pokla,

s népet Néppé tesz az én Csillagom.