A fák testét nézd meg egyszer, míg égi,
piros szemben széljelző alkony ég,
és ösvény vár sötétet, észrevétlent,
s eléd perdülnek virág-hópihék.

Szomorúak az össze-vissza ágak,
s bánatot sejtet a törzs, pikkelyes.
Egy csillagsort még visszahoz az emlék,
de érzed: csillagtalan este lesz.

Néked és rólad szól az avar csendje.
Múlt-tél csigaház: fehérlő halott
még eléd dob pici útjelző pontot,
egy-egy elvesztett volt-pillanatot.

Ó, Fák, kérdők, múlt-gyökerű világok,
gyötrők és meggyötörtek! Alkonyok
végén miért csupán csak fájdalom van,
mely szélsejtetőn vérpirost ragyog?

A Választ mélyen önmagadba zárod:
igaz magánya nem kell senkinek.
Egymásba hullnak fák, dőlő világok,
s széljelző alkony sebez meg szívet.