- Hölgyfa? Hímfa? - szóltam tréfásan hozzá.
A fényszitán átszűrt táj tiszta volt.
Ágrések között pici felhőholdak,
s arany napocskák nyája kóborolt.

A madárhangok megjöttek, leszálltak.
Vasárnap küldte délharang körét
időirányul új álommesémnek,
s katáng perdült meg: kék sziromkerék.

Megszoktam már: szívembe átvilágít
mese, valóság.. s hogy mit is hagy ott?
A Szépség születését, pusztulását,
az öröm vágyát, égő bánatot.

Mező, erdő.. Az egyik bonyolultból
ösvényen léptem a másikba át.
Bogáncsbíbor utánam nézett, kérdőn:
- Erdő? Nem maraszt e nyíltabb világ?

- Az erdő inkább olyan, mint az élet,
- válaszoltam - mert össze-vissza nép
fákból, harcokból, megtört önmagából,
rejti, s mutatja rég kérges hitét.

Vitt az ösvény. Csőrvéső fára koppant,
sorozattal, felszakított sebet
a csenden, ámde istenajkak nyíltak,
s a táj gyógyított, gyűlölt, szeretett.

Ösvény elveszett. Ó, nemcsak az ösvény!
Zöldből fekete lett minden remény.
Az árnyak nőttek, arcokat temettek:
- Nem kell szemekbe néző költemény!

A mának nem, de messzeségből olykor
már áthallik más valóság-mese,
a Szépség pusztulásból, születésből, -

Csillaghazám gyönyörű éneke.