Ez a világ a világra tanít, de
a tanuló, ha benne szív lakik,
más világban: Szépség-nyugalmú égen
szeretné látni gyúlt csillagait.
Miért, hogy annyi történet-valóban
koronázottan az ördög honol?
Utak végén a sátán fürgén ott van, -
s Isten mindig eltéved valahol!
Állj meg, és értsd: az Isten nálam Eszme,
a jóságé, mit többnyire magány
ölelt, s minden szélkakas-fordulatkor
de pórul járt Ninive piacán!
Mostani nép? Azt hiszem, Te is látod:
ilyen népség csupán tömeg lehet..
Térdre hull és, - szolgáló szégyenére -
még istenít is becsteleneket!

Világ, persze, e világra tanítasz,
de szól a Szív is: - Kell egy másik Ég,
mely felmutatja hajnali varázsban
Csillag igéző, piros dal-színét!

Érdek-törpéid tisztelhetném, ország?
Harácsolásban, - csak abban nagyok.
Pózolnak, hátán ostoba tömegnek,
melyet esze - mint múltban - elhagyott.
Legyintek, és a Messzeségre nézek:
így, távolból, mozdulatlan Idő, -
de mégsem az! Egyszer eljön, és voltból,
vérből, vágyból Szépség virága nő.
Világ tanít, de Szív is tanít, s Lélek.
Börtönükből bilincsbe vert szavak
kiszabadulnak majd, és Messzeségünk
közelebb hozza piros pillanat.
Nem érem meg, - de ez az Idő eljön,
szív dobban, és beteljesül remény,

s szemedbe néz, bukott erkölcsű ország,
Isten-való, ítélő költemény.