A nyár kapuja kitárt, őszre várón.
Fűszál bókol üvegálomnak, csendnek,
s felismered az addig észrevétlent:
emlékké lettek volt illatszerelmek.

Nehéz nyárvéggel, ősszel szembenézni.
Ág ághoz ér, felhősor felment, s vádol,
s elképzeled, hogy istened a Szépség,
mely mindig újat teremt önmagából.

Az istenem a tág értelmű Szépség,
jóra, örömre hajló, - s szívem dobban,
ha meglátom sejthetően, vagy tisztán,
kérő létben, járom-mindennapokban.

Egyszerű mérleg: elvesztettem, mindent.
Áltemplom kövén hitét égi Égnek,
gyermekkorban, - s később Téged, Szabadság
(bár visszahallom még zászlós zenédet).

... és elvesztettünk Téged is, Te Csillag!
Nem vagy már velünk itt, a nyári tájban.
Leng hamis fénnyel pókhálós ígéret,
s gyarló szívekben csupán pusztulás van.

Fel, térdelők, aranyharsonás angyal
hívei, s lengő csipkebokor lángnak
ámulói! Múltatok nem tanított?
Csak a Szépségnek jár ki a csodálat!

Csak Szépségnek: erős erdőkezeknek,
ha siet rajtuk fehér vízvarázslat,
s tavaknak, mikor köntösükről kedves
sugarakat a felszín kéknek átad,

s csóknak, amelyben ott gyönyörű hűség,
mézgyümölcs íze boldog dalmeséknek,
míg darázsnépség csöppnyi koronái
légben köröznek, kigyúlnak, elégnek,

s Léleknek, melyet nem szennyez hazugság,
s kardos keresztek rút bosszúja, árnya, -
ítél, megbocsájt, igazsághoz hajló,
s a végtelent önzetlenül kitárja.

A nyárkapu előtt megáll az alkony.
Nézz homlokán a vérvörös rubinra!
Hullnak a szikrák kifeszülő síkra,
és egyesül pontok fekete hamva,

de fent, egyszer, talán, majd győz a Szépség,
valóba leszáll, s gyógyít a szívekben
rossz képzeletből jóra visszaképzelt,
méltó legenda, - igazából Isten.