Ki verset ír, azt zavarja, ha tudja:
csak hullámhossza miatt kék a kék?
Kell a tudás, de hát a versnek olykor
száraz tény lehangoló némiképp.
Persze, tudom, hogy az Anyag az Isten,
Anyagtalant hiába keresek, -
s közben mégis az Anyag mögé néznék:
- Visszanéznek anyagtalan szemek?
Megrovom magam érte. Nevetséges!
Anyag mozgása minden gondolat.
Anyag nélkül nem létezik a szó már.
Anyag nélkül eltűnik önmagad.
Ez érthető, - de vers-bolondság olykor
Megérthetetlent kíván tárni fel,
s Anyagban úgy jár, miként börtönében,
vágyja és féli: börtönőrre lel.
Hát, kérlek, van vagy nincs Megérthetetlen,
az bizonyos: veszélyes vaksi Hit..
.. hallgassunk inkább ezt a hangos álmot,
kék háttérrel: békegalambjaid!
Kukoricát, búzát kaptak.. a béke
jól tápláltan valóban messze ér..
..de múltba nézz, s látod ámító Hitről:
vágóhidra kiket, s miért kísér!

Még nyár kering. A bízó zöld burokban
kobak, konok, - s ha koppan majd alant,
szél-sóhajokból őszre már elég lesz
felismerni hideg csillagtalant?
Én nem hiszem. Ablakok üvegmázán
glóriásan a legendás mese,
de kél a Kérdés: a sok térdre hulló
Megérthetetlent miért értene?
A két kopó figyel. Szemükben hűség
Hozzád, s kedves, ravaszkás szeretet.
Lehet: érzelmük síkja tisztább, s ebben
már megelőzték az embereket?
Lehet, mégis, csupán csak érzelemmel
nem hidalhatunk nagy mélységet át,
s küldöm a SZERETETRŐL papolóknak:
- Az embervilág bonyolult világ!
A Szeretet szó, cégérként, magában,
jót is adott, - de hányszor rossz időt,
s mennyi vért, kínt, halált hoztak nevében
kegyes szavú, öntelt üzletelők!
A templomból Krisztus egykor kiverte
a kufárokat. Igaz is lehet.
S volt kufároknál haszonlesőbb népség
hadát látjuk, amint özönlenek..
S bár megjegyzem: galambokat eladni
tényleg nem szép a szentélyek ölén, -
de mindazt a mást, mit szintén eladtak
felsorolhatná ez a költemény?

Tudós bonckés eddig még fel nem fedte:
az ember mitől titoktelt robot, -
s az Anyag felett nincs más Ismeretlen,
ki ily furcsa kétlábút alkotott?
Nem tagadhatjuk: érthető a Véges,
ha ITT, - de OTT, ahol a Végtelen?
Ám ez nem ok, hogy a Hit köntösében
garázdálkodjon az Embertelen!

Galamb felbúg. Gyíkbőrök mozdulatlan
isszák a hőt felhevült köveken.
Erdők, mezők, ég, csillagok neveltek,
s villanó múlt, éles történelem.
Nem felejtem: a Szépség csillagához
küzdő Idő vitt egyre közelebb,
s piros színe szívnek most is világít,
mikor csüggedt tájak fénytelenek.
Ne istenítsünk semmi szellemálmot,
köntösként rája bármit aggatott
ijedt képzelet, önző, görbe szándék,
kiömlő vér, temetetlen halott!

Mozdul a zöld, hangot forgat a lég és
a kertedben összeérnek a fák.
Vaskapudon a zár csak szigetjelkép:
külvilág nélkül nincsen belvilág.
Úgy érzed, hogy engem a szomorúság
előbb, mint Téged, legyőzött? Lehet.

Volt Hazámnak, s a Szépség Csillagának
mit adhatok most? Könnycseppjeimet.