Napgyümölcsök édespiros színében
álommanók hevernek félig ébren.

Álommanók. Most álmos a varázslat.
Eltűnődnek kékcsendű kártyavárak.

Tükrös meséket villant fel a távol.
A csöpp fűszál szól tagnapi-magáról.

Most életem is hever félig ébren.
Az életem, amelyet nem is éltem,

csak szívem írtam, árnyra fénnyel álmot:
csillaghűséggel csillagos világot.

Csak elbolyongtam, napgyümölcsök vártak,
tündököltek kékcsendű kártyavárak,

a nyárban ősz gyúlt, égő napgyümölcsnek
piros színéből halk csengő kicsengett,

s az álommanók szóltak félig ébren:
ily gyermekszívvel maradj itt, mesénkben!

Tőrös szavak bár jöttek, megsebeztek,
a sebek is csak mind mesévé lettek,

friss vér színéből napgyümölcsök vére,
szépsége lángolt új és új mesékre.

Kanyargó mészhéj. Tréfás, pici holdak
ördögszarv-árnyon át-, meg átragyognak.

Az erdőszélen jajt kiált egy fácán.
Csillan a mészhéj mesék csigaházán.

Szemem behúnyom. Mindjárt itt az este.
Az utolsó tőr szívem megkereste.

Egy kéz gazdája azt hitte, hogy ártott,
gonosz szemekből gyűlölet világlott,

de szívem sejti, hogy nem ártott mégsem:
e kéz és tőr is ott lesz új mesében.

Akit csillagok fénnyel eltemetnek:
részévé lesz csillagos végtelennek.