Ember-bútorok. Bútor-emberek.
Árny-ujjhegyekről fénycsend elremeg.
Anyag-lélek és bús lélekanyag.
Egyesül sok siető pillanat, -

s mily gyorsan! de olykor, álomhibán
átcseng fehér szenvedély-porcelán,
majd huhogás hull süllyedt fák felett,
s megrázkódik rokkant ablakkeret.

Karosszékben, mikor senki sem ül:
bele a bánat fáradtan ledűl.
Volt-fényképet mutatnak holt kezek,
s egykori szempár visszanézeget.

A jóra gyenge és a rosszra rest
gúnyos kis ördög hidat falra fest,
s míg fest, tűnődik csüggedő magány:
a hídon erre? Mégis arra tán?

Kés és kenyér megcsalt lét-asztalon.
Valamiképp mindegyik hatalom.
Fogy a kenyér, s a késnek éle vár,
Érthetetlenen ítélő talár.

Különös? Nem. Egyszer talán, lehet,
jobban megérted Érthetetlened,
ha mindkettő elkésett: kés, kenyér,
s aki kért volna, már semmit se kér.

Az különös: ki nem is kért, kapott
fel-felvillanó dal-pillanatot,
piros halált adó élet-sebet,
a legszebbet: önmaga lehetett.