Józsefhegy. Nyár. Vadszilva, vörös, sárga.
Kéklik katáng szerénykedő virága.
Pár szem dió, s mandula már beérett, -
a többi még nem. Lépcsők elém lépnek.
Kifakult fűben élénkszemű szarka
bogárra les, elsétál erre-arra.
Ég és felhő játéka fent: öröklét?
Árnyékmesék közt elszundított törpék.
Sáska ugrik, s aki leszökken róla:
bóbitás sapkás, kíváncsi manócska.
Kopók megjönnek, szeretetet kérnek.
Tekintetükben érzéssé lett élet,
s lehet: érzés-élettel boldogabbak,
mint lélekkel, mit sötétíthet rossz nap.
Könyvem kinyitom, majd becsukom újra:
meg-megérint a Bizonytalan ujja.
Verset is írnék, gondolatok futnak
a Dunáig, s máris a visszaútnak
nekivágnak: nem kell a vers, - és semmi
sem kell most, ha az igazat jelenti.
Mily színtelen színpaddá lett az ország!
Ott ripacskodik rajta a bolondság,
s szónokolnak szellemileg leépült
vezérei, szóval elfednek végült,
s közben sem jó jön, rossz hoz rosszra rosszat
(de dől a pénz hajlongó zsoldosoknak).

Gyíkvillanás. Úgy elvillant az élet!
Mit ért a tett, ha hívott Messzeséget?
Úgy halt meg minden Álom óriása:
közöny a sírját előre megásta,
s belelökte. S mikor visszatért Álom
fennakadt a keresztes börtönrácson,
hányan voltak itt, akik szólni mertek?
Petőfi népe? Szabadság szerelmet
kíván e nép? Még orráig sem látó!
Meddig volt zászló itt valóban zászló?

Barna földkéz. Hangyák. Milyen serények!
Ösztönrendszerük összehangolt ének,
munkálkodás. Kérdés, hogy mennyi jó van
az ideg mélyből felépített bolyban,
de azt látom: mivel együtt erősek,
boly-országuk bajjal küzdőn is nőhet..
Hát annyit mondok, hatlábú legények,
van amiben ti sok kétlábú lénynek
példát mutattok, - de kell-e a példa?
Mindent elönt az önzés hordaléka!

Nyár. Józsefhegy. Végsorsom, mint a kockát
feldobom. Fenyőn elfeketült holt ág
emlékeztet a Rejtelmes Kaszára..
Ezüst rigóhang önmagát csodálja,
s szitakötők ide-oda szitáján
átszűrt fényből ki-kigyúl a szivárvány.
Szarkák sétálnak, s akkor is, ha lopnak,
nem úgy teszik, miként a tolvajoknak
mai hada, - náluk inkább a szépség
csillogása tett-ok, igéző mérték.

Nos, hát, Árpád, ma csak ennyi, mit láttam,
hallottam ékes józsefhegyi nyárban,
s már ballagok is haza, búba bújtan.
Jaj, e tájon is nagyon kevés új van,
abból ami kellene, régi hitben
ördög felé fordítja képzelt isten
(nem az Isten, - az egy csillagos Eszme,
Szépség Földjének úgy várt Fejedelme!)!
S ha jót akartak bibliás pogányok?
Utat vesztettek, és vele az Álmot..

Mézillat. Méhek. Hallgatagon zengő
színhullám: kanadai aranyvessző,
lendülete foszló felhőkig ér fel.
Eljátszom meg nem kívánt örökléttel
én is, a fent is, tükörlángú lent-et
a végtelenség szintén elmerengtet..
Egy diószem lehull, konok kobakja
koppan, felnéz a trónján ülő napra,
s a szürkevarjú már az ősznek károg..

Ősz jön, igen, meg tél, - s tengernyi kár-ok!