Ősz van, de, nézd csak, a hegyek mind zöldek
a közelünkben. Távol, a mesét
mondogató meg, - kék, mint volt a nyárban,
s gyönyörű szép.

Lepke udvarol bíborszín virágnak, -
vagy a virág a lepkének? Lehet.
Nagy ívben ugrik át egy fürge sáska
sorsuk felett.

A fű elsárgult, de mintha nem bánná.
A kalászoknak lég osztogatott
hitet úthoz: sehová el nem érő
mozdulatot.

A lent mozog, de - fent állnak a felhők,
még pontosabban: állni látszanak.
A mező meg fut, mint nyúlcipős álom, -
de ottmarad.

Minden úgy mozdul, - minden mozdulatlan.
Nyárfalevelek ezüst csendje ég.
Könnycsepp hazánk! Ó, egykor hitt-e bennünk
a Messzeség?

Már itt az erdő, árnyak köntösében.
Fölém hajolnak megtört ág-szavak.
Hever elcsüggedt, hajléktalan isten
a fák alatt.

Neki nem kell ima, - szerény egy isten,
s lehet: egy révészt már rég híva hítt..
Tán felemelte Kháron is a díját,
s késel, ladik?

Nyárfalevélen ezüst csend elég, de
hold égre lép, fehér álarc ragyog.
A vers szólna, de fák, lelkek sötétek, -
hallgatagok.