Hangok szaladtak zöldről át a kékbe,
s vissza. Fűhidak íves árnya rejtett
kis gyíkot, melynek fénytelt bőre vallott
nemrég a napnak aranyláng-szerelmet.

Ó, ifjúság! A szélmalom-karokban
az a forgás! Az a bolondos óda!
Az a vers-hit! Bölccsé lett Don Quijotém:
annak már többé nem leszek tudósa.

Vagy ez a szebb? Az ős-mélyben hitetlen?
Az átlátott és megtagadott látszat?
Az Elefántcsont torony - képzeletben?
Lelkek hiányát lenéző varázslat?

Ha nem is szebb, teljesebb, mert Egész lett
a világ, égő kincs a kincstelenben,
s a tőr is segít (ki nem húzható már)
egy piros dalt, emlékezni, szívemben.

Az Idő jön majd (persze, meg nem érem).
Nem keresztet vet, - fényt ad a Keresztnek.
Látható nem lesz minden láthatatlan, -
de világ-virágtenger örvendezhet.

Segít a tőr is (múltbeli halálom).
Segít a Csillag, - volt Égboltok éke.
Segíts Vers is, Te, látó láthatatlan,
úttal, - mehessünk az Idő elébe!